A szobalány csókja - 15. rész

Szép napot drágáim! :) Hoztam egy új részt, méghozzá A szobalány csókjából. Nagyon régen volt belőle friss rész (a 14. részt ITT elolvashatjátok emlékeztetésként :), és már kezdett hiányozni is. A következő új fejezet a Megvédelekből lesz, amit már tegnap el is kezdtem írni. Jól van, nem is beszélek többet, jó olvasgatást, remélem tetszeni fog.:)

Legyen szép napotok, a véleményeiteket pedig várom. :)

Ölellek benneteket!

~ 15. rész ~

- Ah! – kapott szinte azonnal az orrához Roy – Rendben, ezt megérdemeltem...

- Nem, ennél sokkal többet érdemelnél – mondtam neki, és elvettem kezét az orráról, csak, hogy jól az arcába tudjak bámulni – Miért kellett ezt csinálnod? Mire volt jó?

- Azért jöttem, hogy mindent megmagyarázzak.

- A helyzet az, hogy legszívesebben a világ másik végére száműznélek. Viszont magyarázatot kell adnod, de nem nekem – néztem visszautasítást nem tűrően a férfi kék szemeibe.

- Már semmi közöm nincs Tomhoz – válaszolt, mire egy nagyot löktem rajta ami kibillentette egyensúlyából. Úgy tűnik, Roy előhozza belőlem a negatív állatot...

- Te normális vagy? Vagy csak tetteted, hogy agyilag sérült vagy? – hadonásztam előtte. Kezdet újra felbosszantani. – Tommal együtt nőttetek fel, és ezt a barátságot egy lány miatt képes vagy feladni?

- Ne merd a szádra venni Lola nevét, még véletlenül se – kapott hadonászó kezem után, s jól megszorította –

Ő nem csak ’egy lány’ volt. Ő volt a lány az életemben. És Tom megölte.

- Ő nem tenne ilyet – rezzentem össze egy pillanatra Roy tekintetétől. Ugyan úgy nézett, ahogy múlt este. Kétségbeesett volt és dühös. Ez pedig nem éppen a legjobb kombináció.

- Mit tudsz te mond? – engedte el végre a csuklómat. Ujjai helyén hatalmas piros folt éktelenkedett – Te vagy az utolsó, akinek ebbe az egészbe beleszólása lehet! – emelte fel hangját. Tengerszínű szemei már-már tüzesen csillogtak a szívét és eszét mardosó haragtól.

- Te kevertél bele ebbe az egészbe emlékszel!? – szóltam most már én is hangosabban. Elhiszem, hogy dühös, és fájnak a régi emlékek, de Tom ugyan úgy szenved mind a mai napig! Ha csak nem jobban... – Igenis jogom van beleszólni abba, hogy undorító és gerinctelen ember módjára viselkedsz!

Farkasszemet néztünk egymással. Egyikünk sem volt hajlandó engedni a másiknak. A lift halk csengését figyelmen kívül hagytuk, egyedül a szétnyíló ajtók adták tudtunkra, hogy a megfelelő szintre értünk.

- Ha megtudod az igazságot, nem én leszek az undorító – mondta és az apró fülkéből kilépve eltűnt a folyosó végén.

Teljesen biztos voltam benne, hogy Tom és Roy története nem teljesen egyezik meg egymással. Mégis, a történet ismeretének hiányában is Tomban bíztam. Bár lehet, hogy egyszerűen csak elfogult voltam vele kapcsolatban.

Lassan kitoltam a takarító kocsit a liftből, mire az halkan bezárult mögöttem. Szívem szerint feljebb mentem volna még egy emeletet és Tomra törtem volna a szobaajtót. Annyira látni akartam, tudni akartam mi van vele, hogy van. Reménykedtem benne, hogy Bill sikerrel járt és sikerült beszélnie vele. Mégis csak a testvére, nála tökéletesebb embernek el se tudná mondani a gondját. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha emészti magát egy olyan dologgal kapcsolatban, amiről nem tehet?

- Elég! – szóltam magamra hangosan – Ne kombinálj, ne kombinálj! Dolgoznod kell! – utasítottam rendre magam, miközben párszor gyengéden megütögettem az arcomat.

Sajnos ezzel nem sok eredményt értem el... Egész álló nap Tom, Roy, Lola hármasa keringett a fejemben. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel mi is történt valójában, de most valahogy Tom helyzete jobban aggasztott. Folyton magam előtt láttam a tegnap este történteket. Ahogy Royyal egymásnak esnek, majd később, mikor a padlón gubbasztva azt hajtogatja, „Sajnálom Lola”. Tenni akartam valamit. Vagy csak egyszerűen ott lenni vele, hogy ne legyen egyedül.

Későre járt mikor végeztem a műszakommal, szerencsére Kitty este tíz körül leváltott. Holnap nagy fejesek jönnek a hotelba, szegénynek, jó sok dolga lesz, mire teljesíti a puccos kéréseiket. Most viszont ez érdekelt legkevésbé. Elhatározásra jutottam. Ha Tom nem enged be magától, majd bemegyek én kintről...

- Hisz az összes szobához tartozik egy pótkulcs – dörmögtem alig hallhatóan megszorítva kötényem zsebébe bujkáló hatalmas kulcscsomó.

A lift megállt, ajtaja csendesen széthúzódott a hotel legfelső emeletére érve. Nagy levegőt vettem, majd magabiztosan (Vagy csak szerettem volna az lenni...), Tom szobája felé indultam. A folyosó csendes volt, szerencsére hevesen dübörgő szívem sem csapott nagy zajt. Hála az égnek...

A 645. szoba elé érve megálltam majd hallgatózni kezdtem. Bentről a TV tompa zúgása hallatszott ki, azon kívül más furcsa hangot nem hallottam, aminek igazán örültem. Legalább nem épít atomrakétát, vagy bármi mást, amivel magára robbanthatja az egész épületet.

Lassan belenyúltam kötényem apró zsebébe és egy hatalmas kulcscsomót emeltem ki belőle. Halkan előkerestem a 645-ös szoba kulcsát, majd nagy levegővétel után halkan elfordítottam a zárba. A retesz halkan kattant egyet mire egy pillanatra megálltam. Bentről még mindig semmi mozgást nem lehetett hallani, ami jó, mert így legalább kevesebb esélyem lesz lebukni. Amúgy se akarok semmi rosszat. Csak egy pillanatra megnézem, hogy jól van-e, aztán már megyek is. Egy pillanatra legalább muszáj látnom!

Csendesen lenyomtam a díszes kilincset és benyitottam. Először csak a fejemet dugtam be, hogy körülnézzek. A szoba teljesen sötét volt, csak a TV fénye segített a tájékozódásban. Borzasztó rendetlenség volt. Ruhák, üres dobozok, üvegek mindenütt, azonban a tekintetem a dohányzóasztalnál megtorpant. Gyógyszer, gyógyszer hátán. Nem tudtam, hogy ezek csak a szokásos ’józanító’ gyógyszerei vagy mások. Egy biztos, nem volt egy szép látvány.

Az ajtót egy kicsit jobban kitártam és beléptem a helységbe. Tomot nem láttam sehol, de a hálóból kiszűrődő halvány fényből arra következtettem, hogy már alszik.

- Szerencsére... – suttogtam hangtalanul, mire egy hangos puffanással bevágódott mögöttem az ajtó. Szinte

reflexszerűen fordultam meg, mikor Tom fekete szemeivel találtam szembe magam. Egy pillanatra megtántorodtam. Volt szerencsém jó párszor, elég közelről felmérnem Tom gyönyörű, gesztenyebarna szempárját, ez a mostani viszont ismeretlen volt. Kétségbeesés, csalódás és harag. Ezt a három dolgot tudtam kiolvasni belőle. Istenem, hova tűnt az a csintalan tekintet?!

- Mit akarsz? – kérdezte érzéketlenül s hátát az ajtónak támasztotta.

Hogy mit akarok? Csak megnézni, hogy élsz-e még!

- Én öm... én csak... – néztem körül a szobába kissé kétségbeesetten – Takarítani! Igen, ez az! Takarítani jöttem – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Nem kértem, hogy jöjjön bárki is – mondta fenyegetően nyugodtan. Kirázott a hideg tőle...

- Bill mondta, hogy jöjjek – hadartam villámgyorsan és elléptem előle. Gyorsan felkaptam pár koszos ruhát a földről és egy kupacba kezdtem hordani.

- Na és hol a cuki zsúrkocsid?

- Zsúrkocsi? – néztem rá egy pillanatra ruhaszedés közben.

- Amin a takarító cuccaid vannak – rugaszkodott el az ajtótól és közelebb lépett hozzám – Azt mindig magaddal hurcibálod – állt meg velem szembe.

- Az most nem kell – kezdtem kellemetlenül érezni magam. Tom átlátott rajtam.

- Ne hazudj – búgta fenyegetően.

- Én nem...

- Ne hazudj már te is, a kurva életbe! – ordította és belerúgott a mellettünk ácsorgó komódba. Ezt látva akaratlanul is Gustav szavai jutottak eszembe: 

„Az egyik percben teljesen normális, a következőben meg tombol.”

Tom őrjöngött. Minden mozdítható tárgyba belerúgott, beleütött, jó pár díszt vágott a földhöz.

- Mi a faszért hazudik mindenki? – ordibált kikelve magából. Borzasztó látvány volt, ahogy magán kívül tör-zúz. A szívem hasadt meg, hogy így kellett látnom. A férfit, aki bunkó, pimasz és pajkos... most meg ordibál és mindenkit megvet, ellök magától. Szemeim könnybe lábadtak. Segíteni akartam neki! Nem

akartam, hogy szenvedjen. Szerettem!

Testem szinte akaratomon kívül mozgott. A szennyes ruhákat elejtve, odasiettem hozzá és hátulról átkaroltam a derekát.

- Fejezd be, kérlek! – Éreztem, ahogy hátában megfeszülnek az izmok, tudtam, hogy sokkal erősebb nálam. Hittem, hogy le tudom nyugtatni. Hittem benne, hogy megnyugszik, ha érzi, van mellette valaki. Annyira szerettem volna, ha Ő is azt érzi amit én...