IWBYT - 1. rész [Cuki az út szélén]

Sziasztok drágáim! Megjöttem, meghoztam az I'll be your teacher első részét. :) Remélem tetszeni fog, és a folytatást is várni fogjátok.

Nem fecsegek tovább, jó olvasást hozzá, várom a véleményeiteket!

Ölellek benneteket, Ket ♥

*1. rész - Cuki az út szélén*

- Vigyázz magadra, édesem! – intett utánam anya, Berlini házunk kapujából.
A szüleim négy évvel ezelőtt költöztek a fővárosba. Apa betegsége miatt gyakran kellett orvoshoz járniuk, de az utazás Osnabrückből megerőltető volt mindkettejük számára. Szerencsére a szíve a kezelések óta jobban van, de a rendszeres kontroll miatt egy ideig még kénytelenek maradni.
- Hívj, ha hazaértél!
- Ne aggódj már annyit – korholta apa folyton folyvást aggódó anyámat.
- Mindig telefonálok – mosolyogtam biztatóan szüleim felé. Kéthetente szoktam meglátogatni őket, bár van, amikor Ők utaznak haza. Miután Berlinbe költöztek a családi lakás teljesen az enyém lett. Az évek alatt sikerült maximálisan a magam stílusa szerint formálni, ami még – meglepő módon - anya kifinomult ízlésének is megfelelt.
Kék, virágos bőröndömet az anyósülésen gondosan elhelyeztem, majd a kormány elé ülve megpróbáltam beindítani öreg autómat.

- Utálom azt a lélekvesztő taligát... – súgta oda anya ősz hajú férjének.
- Hallottam ám – szóltam ki a leteker ablakon, mikor újra megpróbáltam beindítani Cukit. A régi Volskwagen Transporter T1-es már több mint húsz éve a családunkhoz tartozott. Mikor évekkel ezelőtt apa új autót vett, szegénykét a bontóba akarta vinni. Nem engedhettem. Attól a naptól kezdve, hogy megakadályoztam a halálát, hivatalosan az enyém lett.
Negyedik próbálkozásra végre felbőgött a motor így indulhattam is. A családomnak egy utolsót intettem és lassan, menta zöld kisbuszommal kikanyarodtam a főútra.


Az eget sötét hófelhők borították, a vezetést sűrű köd nehezítette. A borongós, komor idő nem volt meglepő, a december már csak ilyen. Rózsaszín kendőmet szorosabbra tekertem nyakam körül, Cukiban a fűtés nem volt már a régi.
Lassan zötyögtem a főúton Osnabrück felé. Az út mellett sorakozó fenyőkből szinte semmi nem látszott, a tejfehér köd teljesen eltakarta őket.
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Titkon nagyon reménykedtem benne, hogy nem kezd el addig havazni, amíg haza nem érek. Esőben, hóban, fagyban nem szerettem vezeti. A szokásos lomha és óvatos vezetésem akkor még lassabb. Már-már közveszélyesen lassú.
Valószínűleg nem reménykedtem elég erősen. Alig, hogy elhagytam Berlin külvárosát elkezdett zuhogni az eső. Csigalassúsággal haladtam az úton, szerencsére nem jött mögöttem senki. Néha kicsit hunyorítva oldalra pillantottam, hátha sikerül kivennem, hogy nagyjából merre járhatok, de az eső és a köd kettőse alig engedte láttatni a táblákat.
Az utam felénél jártam, mikor telefonom csengőhangja zavarta meg koncentrációmat. A kijelzőre sem pillantva, egyből a fülemhez emeltem:
- Tessék? Annalena Richter.
- Hazaértél már?
Nagy levegőt vettem és alig láthatóan megráztam a fejem.
- Nem anya, még nem. Zuhog az eső és köd van. Lassan vezetek.
- Jó-jó, csak kezdtem nyugtalankodni, hogy nem hívsz – hadarta aggódó hangon.
- Hamarosan hazaérek, akkor majd jelentkezem.
- Ne haragudj, hogy ennyire aggódom. Szeretlek.
- Én is téged – mosolyodtam el és egy gyors búcsú után megszakítottam a vonalat.
A következő néhány perc eseménye egy pillanatnak tűnt. Menta zöld kisbuszom akadozva, egyre lassabban haladt. Értetlenül nyomtam tövig a gázt, de az autó csak nem akart gyorsulni. Óvatosan a pihenősávba araszoltam, ahol teljesen megadva magát lefulladt. Néhányszor megpróbáltam újraindítani, de a motorból csak egy tompa pukkanó hangot sikerült kipréselnem.
- Istenem Cuki, ne csináld ezt velem – döntöttem homlokomat a kormánynak csüggedten. Az eső megállás nélkül zuhogott, az ablaktörlő kattogása jelentette az egyetlen zajforrást.
Előbányásztam mobilomat farmerom zsebéből, majd néhány gombnyomás után a fülemhez tartottam.
- Szia, édes – szólt bele a kellemes férfihang – Megjöttél már?
- Lerobbantam – nyögtem tanácstalanul, fejemet még mindig a kormánynak támasztva.
- Nem mondod?! Merre vagy? – nevetett fel barátom egy szemernyi együttérzés nélkül.
Jeremyvel egy évvel ezelőtt találkoztam először. Charlotte, a legjobb barátnőm mutatott be minket egymásnak törzshelyünk teraszán ücsörögve. Nagyon szimpatikus volt, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de az a szerelmes regénybe illő, szédítő első pillanat varázsa nem volt meg. Létezik egyáltalán szerelem első látásra? Nem tudom, eddigi életem során nem volt hozzá szerencsém...
Nagyjából fél évvel ezelőtt, jó pár randi után beadtam a derekam és járni kezdtünk. Jeremy nagyon rendes és egyáltalán nem tolakodó, tényleg nagyon kedvelem, mégis... az már régen rossz, ha az ember még egy csókot is nehezen visel el a párjától.
- A Nagy Erdő elágazása előtti pihenősávba még sikerül lekanyarodnom.
- Hányszor mondtam, hogy add el azt a tragacsot? – korholt egy nagy sóhajtás után.
- És én hányszor mondtam, hogy addig nem adom, amíg szét nem esik alattam? - Vágtam vissza gondolkodás nélkül. Utáltam, hogy mindenkinek a kocsimmal volt baja.
A barátom néhány pillanatig csöndben volt, hallani lehetett, hogy papírok között matat valami után.
- Figyelj, most nem tudok elmenni érted, egy fontos ügyfelet várok – szólalt meg nem sokkal később – Felhívom Gustavot, hogy küldjön ki valakit érted.
Gustav a Grease Monkey Workshop tulajdonosa és Jeremy barátja volt. Ha az autónak valami gondja akadt, mindig hozzá vittük javítani. Lelki szemeim előtt már láttam is, hogy fog reagálni, ha megtudja, hogy megint Cukival vannak gondok.
- Az jó lenne – szóltam kicsit csalódott hangon. Reménykedtem benne, hogy el tud jönni értem.
- Mondom neki, hogy siessenek.
- Köszi.
- Most leteszem, mindjárt fel is hívom. Szeretlek édes.
- Köszönöm még egyszer, hívlak, ha végre hazaértem – válaszoltam és kinyomtam.
Nagy levegőt vettem, hátrahajtottam a fejemet és vártam.


Az idő kezdett még jobban lehűlni, az eső pedig megállás nélkül esett. Az autó ablakai teljesen bepárásodtak, az égvilágon semmit sem láttam. Fekete szövetkabátom zsebéből előbányásztam rózsaszín kesztyűmet, elfagyott ujjaimat igyekeztem felmelegíteni velük.
- Megfagyok – dideregtem, miközben telefonomra pillantottam. Több mint fél óra telt el azóta, hogy Jeremyvel beszéltem. Azt mondta siettetni fogja őket. Hátradőltem és becsuktam a szemem. Ha még fél órát itt kell ülnöm, biztosan idefagyok.
- Hé!
Kiabálásra, dörömbölésre ébredtem. Értetlenül néztem körbe, nem igazán tudtam hol vagyok. Pár percre valószínűleg elbóbiskoltam, amit az ablakon kopogtató sötét folt zavart meg. Gyorsan megtöröltem a szemeimet és félig letekertem az ablakot.
Szemöldök ráncolva néztem végig a bőrig ázott férfin. Arca borostás és olajos volt, hajából csavarni lehetett volna a vizet. Koszos, néhány helyen szakadta kantáros nadrágban volt, ami nem sokat dobott megjelenése színvonalán.
- Igen? – kérdeztem és nyeltem egy nagyot. Nagyon, NAGYON ápolatlan volt!
- A Grease Monkey-tól vagyok – mondta miközben fekete, olajos kezével próbálta arcát menteni az esőcseppektől, nem sok sikerrel – Elvontatom az autót.
- Oké.
- Ki kéne szállni – szólt türelmetlenül néhány perccel később.
- Tessék? – pislogtam felé kérdőn. Akkor vettem csak észre, hogy egy piercing csillog az alsó ajkában.
- Át kell szállnod, hogy elvontathassam.
- Oh, értem – bőröndöm oldalsó zsebéből előkaptam sárga esernyőmet, feltekertem az ablakot és kiszálltam a kisbuszomból.
A férfi addigra már visszaült hatalmas vontatóautójába és néhány pillanattal később megállt Cuki mellett.
- Ülj be – mondta és egy kapcsolóval kezdte irányítani a kék darut.
Aggódva néztem, ahogy percekkel később Cuki megemelkedik, és lassan a sárga autó platójára kerül.
- Ülj be – ismételte magát a férfi és beszállt a kormány mögé.
Óvatosan kinyitottam a kocsiajtót, lassan felléptem, de bár ne tettem volna! A szürke ülésen a kárpit foszladozott, néhol még a szivacs is kilátszott. Üres üvegek hevertek mindenütt, néhány csavar és olajos törölköző társaságában. Hátrahőköltem és visszaléptem a betonra.
- Mi van? –nézett le rám a borostás férfi a kormány mögül – Baj van? – kérdezte homlokráncolva riadt arcomat látva.
- Én oda nem szállok be. Nem szállhatok be – ráztam fejem, reménykedve, hogy így sikerül elűzni gondolataimból az undorító vezetőfülke emlékét.
- Hát az rohadt kellemetlen, mert akkor itt kell maradnod – mosolyodott el gunyorosan.
- Nem szállhatnék be inkább az én autómba? – szorongattam dideregve esernyőm nyelét.
- Azt nem lehet – sóhajtott bosszankodva a férfi – Vagy ide ülsz, vagy ott maradsz.
- Nem tudok oda beülni, nem megy.
- Biztos?
- Teljesen.
- Elég fura egy nő vagy... – mondta lekicsinylő hangon, majd áthajolt és becsukta a nyitott ajtót.
Döbbenten figyeltem az eseményeket. Autóvontatója motorja hangosan felzúgott, gázt adott, majd Cukival a platóján elhajtott, engem az út szélén hagyva egy szál esernyővel a zuhogó esőben.