2013. április 14., vasárnap

Megvédelek (...) - 3. rész

Sziasztok! Itt az új rész! :) Bevallom, nem volt kedvem újraolvasni az egészet, ezért ha vannak benne hibák, akkor azokat holnap (vagy ma éjjel) kijavítom. Jó olvasgatást, remélem tetszeni fog! :) Ha van kedves akkor pedig írd le a véleményed, várni fogom. :) Legyetek jók, sziasztok!
http://www.kepfeltoltes.hu/130501/ketpng_www.kepfeltoltes.hu_.png
http://www.kepfeltoltes.hu/130330/hhhhhhGGGG_www.kepfeltoltes.hu_.png 
MEGVÉDELEK
- avagy légy kedves különben meghalsz
~3. rész~

- Minden legyen rendben! – hajolt ki fehér kocsija ablakán Albert – Ugye tudod, mi forog kockán?
- Igen, tudom – bólintottam unottan. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy gyerek, akit épp az apja szid le valami csínytevés miatt.
- Ne hozz még nagyobb bajt Albert Müller Védelmező Karjaira! – parancsolta, majd a következő pillanatban már el is tűnt régi, rozsdás kisbuszával együtt. Percekig csak álltam és azon gondolkodtam, hogyan tudnék leghamarabb eltűnni innen, mikor halk, nyikorgó hanggal kitárult mögöttem a Kaulitz ház hatalmas bejárata.
- Itt vagy – jegyezte meg igen bölcs módon Tom.
Arca borostás volt, sötét haját hátul összefogta. Egy laza farmer és egy hosszú ujjú fehér felső volt rajta, mindezt ’meg koronázva’ egy napszemüveggel. Végignéztem rajta és elfintorodtam. Tom egésze taszított. A külseje, a viselkedése, a stílusa a modora. Egyszóval MINDEN.
- Okos... – válaszoltam közönyösen és én is elindultam ezüst sportkocsija felé.
A tegnapi sikeres (már akinek...) sajtótájékoztató után Mark közölte Alberttel és velem, mit is ért az alatt, hogy Tom ’testőre’. Bevallom, az ájulás kerülgetett, mikor azt mondta, idézem: „Minél több időt kell együtt töltenetek, akár napi 24 órát.” Azt hiszem ez volt az a perc mikor tudatosult bennem: Ez a két hónap lesz életem legborzasztóbb, legszörnyűbb, legiszonyatosabb időszaka! Két hónap a Tokio Hotellel... Istenem! Terrorista voltam előző életemben, hogy így büntetsz?
... most meg itt ülök emellett a bandita mellett és kettesben rójuk Berlin utcáit. Ha ezt valaki pár nappal korábban mondja, biztos a térdkalácsomat az arcába építem, hiszen lássuk be, ez még viccnek is rossz!
- Mi a mai program? – kérdeztem flegmán és előkotortam a szuper egyedi és nagyon menő Secret Window borítójú noteszomat a zakóm zsebéből.
- Mit érdekel?
- Ha tudom, jobban tudom végezni a munkám – fújtam ki a levegőt.
- Nem érdekel a munkád – válaszolta a fejét csóválva és rám pillantott napszemüvege mögül.
Eddig sikerült nyugalmat erőltetnem magamra, de kezdett felhúzni lekezelő stílusával.
- Nem érdekel a munkád – utánoztam nyávogva és szélsebesen hátrahajtottam méregdrága kocsija ülését. Én próbáltam normális lenni, de ha ilyen gennyláda módon viselkedik, nekem sem kell tovább törnöm magam. Kényelembe helyeztem magam a hatalmas ülésben és a kocsi ablakán keresztül figyeltem Berlin csodás épületeit.
- Mit csinálsz? – nézett rám ugyan úgy, mint pár pillanattal korábban.
- Azt mondtad, hogy nem érdekel.
- De az nem azt jelenti, hogy elfekhetsz – cikázott a szeme az út és köztem – Szerinted sofőr vagyok?
- Ki fekszik? – forgattam a szemeim – Én csak hátradőltem.
- Most szórakozol velem? – nézett rám egyre dühösebben.
- Én? Dehogy – mosolyogtam rá nyájasan, majd halkabban hozzátettem – Hogy lehet valaki ennyire idegesítő...?
Tudtam, hogy nagyon jól hallotta minden szavamat, de meglepő mód nem reagált rá. Legalábbis szóban nem... A következő pillanatban egy útkereszteződéshez értünk, ahol egyik pillanatról a másikra lefékezett, de olyan hirtelen, hogy szinte teljesen kicsúsztam a bőrülésből.
- Tök egyértelmű, hogy fekszel – nézett le rám röhögve, miközben szemüvege az orra hegyére csúszott.
Oh, igen? Ha te így, hát én is úgy... – gondoltam magamban és cipőm talpát Tom autójának sötét műszerfalára nyomtam, onnan löktem vissza magam ülő helyzetbe. Nem érdekelt, hogy dorkóm nyoma ott virított milliós járgánya műszerfalán...
- Mi a szart csinálsz? – kapta le szemüvegét, úgy nézte a sáros foltokat. Szemei szikráztak a méregtől, ami őszinte örömmel töltött el.
- Szállj ki! – mondta és mit sem törődve a mögöttünk álló kocsisorral kipattant és mellém érve engem is kirángatott az anyósülésről.
A mögöttünk zöldre várakozó autókból szintén kiszálltak páran, miután felismerték Tomot. Mondanom sem kell, a telefon egyből ott volt a kezükbe és videózni kezdtek...
- Mi bajod van, újabb botrányt akarsz? – kérdeztem tőle talán a kelleténél kicsit hangosabban.
- Az a rohadt nagy bajom, hogy ez a kocsi annyiba kerül, amennyit te négy életen át se tudnál kifizetni! – kiabált kikelve magából.
- Te... te most sértegetsz engem? – dadogtam a döbbenettől. Hogy a búbánatba mer így beszélni velem ez a seggfej?! Igazából nem szokásom meggondolás nélkül cselekedni, de ez a helyzet most más volt. Pillanatok alatt hátraszorítottam Tom jobb karját, felsőtestét az autója motorháztetejére nyomtam.
- Ne legyél már így elszállva magadtól – dörmögtem a füléhez hajolva, miközben próbálta hátrafogott kezét kiszabadítani.
- Eressz el a picsába is! – ráncolta sötét szemöldökét.
Szívem szerint még percekig hagytam volna így, de mikor oldalra pillantottam és megláttam a körénk gyűlt tömeget, jobbnak láttam elengedni. Felegyenesedett és megmasszírozta karját. Már épp nyitotta volna a száját, hogy elküldjön melegebb éghajlatra, mikor mosolyogva megszólaltam.
- Íme, egy önvédelmi fogás! – fordultam ’nézőink’ felé – Tapsoljuk meg Tomot – mondtam és tapsikolni kezdtem, mire páran szintén csatlakoztak.
Valószínűleg Tomnak nem tűnt föl, hogy az előbbi kis jelenetünket hányan látták, mert értetlenkedve bámult rám aztán körbe. Mosolyogva fordultam újra felé és annyit motyogtam neki: ’Integess’. Pár pillanatig farkas szemet néztünk egymással, majd feltette napszemüvegét, intett az embereknek és beszállt flancos járgányába.


Alig negyed órával később értünk be a stúdió alatti mélygarázsba. Mióta visszaültünk a kocsiba, nem volt hajlandó hozzám szólni, amit voltaképpen nem is bántam. Gondolom férfiúi büszkeségén ejtettem egy újabb sebet, mikor egy nála majdnem két fejjel alacsonyabb lány lenyomta (nem kis közönség előtt). Megérdemelte, arról nem is beszélve, hogy a leleményességemnek hála, az emberek nem értettek félre semmit (legalábbis remélem). Igazán hálás lehetne... Retardált.
- Azt takarítsd le! – mutatott 38-as cipőm nyomára és bevágta maga mögött ezüst ’paripája’ ajtaját. Nagy levegőt vettem és kifújtam. Táskám oldalsó zsebéből előkotortam egy papírzsepit és gyorsan tisztára töröltem a felületet. Legyen boldog, a drága autócsodája újra tiszta... – zsörtölődtem még egy darabig magamban és én is kiszálltam.
- Mi a mai program? – kérdeztem ismét és megálltam mellette, kezeimet hátratéve. Ameddig dolgozok, vagyis ameddig nem foglalkozom ezzel az idiótával, az idő is gyorsabban fog telni.
- A szokásos – vakkantotta nem túl kedvesen, de legalább adott valami válaszfélét.
- Hmm – bólintottam és elindultam utána.
A stúdiójuk a negyedik emeleten volt. Mikor a liftből kiléptem egy pillanatra megtántorodtam. Ez maga volt a pokol! A falakon tonna szám virítottak Tokio Hoteles képek, aranylemezek és díjak. Igen, még az a díj is, amit a Secret Window elől nyertek el. Rettenet volt ilyen környezetben látni... nem is bírtam tovább nézni azt a csodálatos trófeát ilyen körülmények között. Jobbnak láttam, ha Tom hátára koncentrálok, kezeimmel próbáltam a szemeimet takargatni. Ha még egyszer rápillantok az egyik képre, tuti kiég a retinám.
Fellélegeztem mikor a gitár gengszter végre benyitott egy olyan szobába ahol nem volt egy darab poszter sem... helyette viszont voltak csomagok. Millió szám.
- Ezek meg...? – néztem körbe és próbáltam semmire sem rálépni.
- Ja, a rajongóktól vannak – mondta és leült a szoba egyetlen szabad felületére. Kicsit nézelődött a dobozok, tasakok között, majd felvett egy díszes, masnival átkötött ládikát.
- Vigyázz, nehogy egy bomba legyen benne. Még a végén leviszi a kezed.
- Én jobban idegeskednék inkább miattad – mondta és felnyitotta a ládikát – Egyszer egy tőrt fogsz a hátamba állítani - mosolygott gúnyosan és rám nézett.
- Sose lehet tudni – válaszoltam egy laza vállrándítással karöltve.
Tom újra elmosolyodott és belenyúlt a dobozba. Egy fekete, csipkés, D kosaras melltartót emelt ki belőle, ami láthatóan tetszett neki. Hát ez tényleg nem bomba volt... igazán kár.
- Nem hiszik el, hogy nem hordok ilyeneket – röhécselt saját poénján és felém tartotta a fehérneműt – Nem kell?
- He? – néztem rá flegmán, mire végignézett rajtam. Különösen a felsőtestemnek AZON a részén.
- Igazad van, úgysem lenne jó... – válaszolt nevetve és visszatette a dobozba. Legszívesebben kikapartam volna a szemeit és lenyomtam volna a torkán. Akkor beszélni és látni se tudna többé. Hah, mennyire nagyon jó lenne!
Épp egy frappáns és büszkeségét porba tipró beszóláson méláztam, mikor mögülem egy hang megzavart:
- Hamar beértél – szólt az ajtóban várakozó Bill Kaulitz. Sose volt szimpatikus a srác (igazából senki, ebből az istenverte bandából), most viszont teljesen más volt. Lehet, hogy a mögötte ácsorgó kedvesen mosolygó lány váltotta ezt ki belőle?  

6 megjegyzés:

  1. Na, ez eszméletlen lett :) siess a folytatással :)

    VálaszTörlés
  2. Jáháj, az a bizonyos melltartó! xD Hát Tom szebbet kapott, mint koncerten a SuJu x)
    Így tovább, ne kíméld a szereplőket! :D

    VálaszTörlés

Kedves olvasó!
Ha van véleményed, kérlek írd meg nekem. :) Minden építő jellegű kritikát szívesen olvasok.