A szobalány csókja - 5. rész

Megijedtem, ahogy felnéztem a szőke fiú szemeibe. Nem vagyok kotnyeles, nem érdekelnek a pletykák, hallgatózni meg főleg nem szoktam. Most mégis... valami különös erő vonzott az ajtóhoz. Gyorsan kiegyenesedtem és végigsimítottam a kötényemen, hogy eltüntessem a ráncokat.

- Izé... – nyögtem alig hallhatóan magam elé. Nagyon zavarban voltam, arról nem is beszélve, hogy szégyelltem is, hogy hallgatóztam.

A következő pillanatban az a jól ismert kéz fonódott a felkarom köré. Tom hírtelen berántott a szobába, a testvérét arrébb lökve úgy álltunk megint egymással szembe. Hallottam, ahogy becsapódik mögöttünk az ajtó és a magas, piercinges srác mellénk lépett csípőre tett kézzel.

- Mit hallottál? – morogta Tom alig érthetően.

- Én semmit... Tényleg semmit! – magyarázkodtam, miközben próbáltam a karom kihúzni a kezei közül.

- Lehet, hogy tényleg nem hallott semmit... – gondolkodott hangosan a papagáj srác.

- Bill, ha valakinek elmondja, amit hallott, holnapra tuti címlapokon leszünk! – nézett Tom a Billnek nevezett srácra, miközben még mindig a kezemet szorította.

- Tudom, tudom... – sóhajtott a szőke és az ablak előtt kezdett mászkálni. Tom visszanézett rám, fújt egyet és elengedte a karomat. Elég hülyén éreztem magam, ahogy ott álldogáltam a szoba közepén, amíg a másik kettő fel-alá járkált. Pár pillanattal később megálltak egymással szemben és újra sugdolózni kezdtek. A beszélgetést befejezve bólintottak, és elindultak felém.

- Jól van. Mond, mennyit kérsz – állt meg előttem Tom és karba tette a kezeit.

- Parancsolsz? – néztem értetlenül először rá, aztán Billre.

- Mennyit kérsz a hallgatásodért? Tuti, hogy hallottál olyat, amit nem kellett volna, szóval nyögd, ki mennyit kérsz a hallgatásodért – magyarázta Tom.

- Mi? – döbbentem le – Nekem nem kell a pénzed! – az első sokk utána a felháborodás kerített hatalmába.

- Ne legyél már ennyire kibaszottúl büszke. Csak egy szobalány vagy – nézett végig rajtam undorral – tuti kell a pénz.

Kész. Betelt a pohár. Mióta az eszemet tudom, azóta dolgozom és minden munkát tisztességesen meg is csinálok. A torkomat a sírás fojtogatta és akaratlanul is eszembe jutott anya arca, aki világ életében szobalány volt. Emlékszem, mikor kicsi voltam, minden este, mikor bejött elköszönni elalvás előtt megsimogatta a fejemet és azt mondta: „Soha ne felejtsd el kicsim, egy hercegnőhöz a herceg illik, nem pedig a rosszfiú.” Sokáig nem értettem, hogy miért mondja, de mikor idősebb lettem rájöttem, hogy az apámra gondolt. Apám abban az időben egy híres punk rock együttes énekese volt, aki véletlenül keveredett a hotelba ahol anya akkor dolgozott. Első látásra megtetszett neki a hosszú hajú, fiatal szobalány. Azt hiszem, mondanom sem kell, egyből elkezdett udvarolni anyának. Mindenféle szépet és jót ígért neki, csak feküdjön le vele. Anya beadta a derekát, de mikor pár hónappal később kiderült, hogy terhes, felkereste apámat. Természetesen ő hallani sem akart az egészről. Mit is várhat az ember egy rock sztártól...?

Szerettem szobalányként dolgozni (talán azért is, mert anyára emlékeztetett), erre ez a seggfej ficsúr lenézi a munkámat. Borzasztó dühös lettem, legszívesebben addig püföltem volna, ameddig az összes fonata ki nem hullik a fejéből.

- Rendben – vontam meg a vállam, nyugalmat erőltetve magamra – mond mennyit ér a hallgatásom.

- Nincs akkora összeg, amit ne tudnék kifizetni érte – mosolyodott el gonoszan Tom.

- Oh, igazán? – mosolyogtam vissza ugyan úgy – Akkor legyen kerek 1 €.

- 1 €? – nézett rám értetlenül Bill.

- A kis titkod és Te sem érsz többet ennyinél – mondtam még mindig Tomnak, majd sarkon fordultam és elegánsan kivonultam a szobából.

● Nem éppen olyanra sikeredett, amilyenre szerettem volna, de azért várom a kommenteket! :) 
 

Az oldalon lopás történt! Egy bizonyos Júlia nevű lány rendszerint állítja magáról, hogy az oldalon található történeteket Ő írja Ket néven. Itt szeretném leszögezni, hogy engem sehol máshol nem találtok meg más néven, mindenhol a Ket nevet használom!