A szerelem ára - 21. rész [Gyerekkori barát]

Sziasztok! Elkészültem az új résszel, kivételesen nem is locsogok többet. :) Jó olvasást hozzá, a véleményeteket pedig várom. 

Ölellek benneteket, szép hétvégét!

~21. rész~

Sarah percekig megbabonázva nézte Tomot, próbált feleszmélni az aprócska csók keltette mámorból.

Milyen rég is volt, hogy valaki ilyen gyengéd, de szédítő csókot adott neki...
- Gyere – fordult át a hátára Tom és az üres helyre mutatott maga mellett.
- Bill a konyhában vár – kezdett magyarázkodni a lány. Bele se mert gondolni, milyen lehet Tom ágyában, mellette ébredni, vagy egyszerűen csak feküdni. Mint a reggel folyamán már sokadszorra, már csak a gondolattól elpirult.
- Gyere – ismételte magát, visszautasítást nem tűrő hangon.
Sarah pár pillanatra elgondolkodott. Hallgasson a szívére, ami azt súgta, hogy feküdjön a fiú mellé, bújjon hozzá és soha ne engedje el? Vagy hallgasson az eszére és tűnjön el a szobából, mielőtt a szíve diadalmaskodik az agya felett?
A lány óvatosan az ágy szélére húzódva befeküdt Tom mellé. Ennyit arról, hogy hallgasson az eszére...
- Kezdem azt hinni, hogy félsz tőlem – mondta a fiú és átkarolva Sarah derekát jó közel húzta magához – Addig nem lesz semmi, ameddig te nem akarod – suttogta és egy gyengéd puszit adott a lány meztelen vállára.
- Úriember vagy – mondta mosolyogva Sarah, teljesen elgyengülve Tom karjában.
- Tudod, az úriember az a vadállat, aki valameddig bír várni – mondta és kezét a lány feje alá téve a mellkasához húzta.
Percekig, de lehet, hogy órákig feküdtek így, igazából nem érzékelték az idő múlását. Valószínűleg még jó ideig így maradtak volna, ha Bill csörtetve, dörömbölve nem ront be Tom szobájába. Kopogás nélkül.
- Sarah, Sarah! – rohant az ágyhoz az énekes, szemét eltakarva – Nem látok semmit, tényleg! Viszont a rendőrségtől keresnek – nyújtotta a telefont a lánynak.
Sarah egy pillanat alatt kimászott Tom ölelő karjai közül és a füléhez kapta a fekete készüléket.
- Igen? Sarah Watson vagyok – ... - Igen, értem – ... - Igen – ... - Nem, sajnos nem tudok róla semmit - ... – Igen, köszönöm – tette le végül a telefont.
- Na? Mit akartak? – kérdezte kíváncsian Bill.
- Van valami hír Oliverről? – ült fel Tom is.
- Nem, sajnos semmit – rázta lemondóan a fejét Sarah – Csak azért hívtak, hogy megmondják valóban Oliver volt, aki betört a lakásomba. Megtalálták az ujjlenyomatát.
- Ezek szerint még nem sikerült megfogniuk... – rázta fejét a rasztás.
- Nem. A rendőrség nyomoz utána, de szerintük külföldre menekülhetett, ezért az ottani rendőrséget is bevonják a nyomozásba.
- Csak kapnák már el azt a szemetet – bokszolt a levegőbe Bill – Amúgy – nézett végig az ágyban ücsörgő pároson – Sarah, nem fogsz elkésni?
- Mi? Mennyi az idő? – pillantott Tom éjjeliszekrényére, ahol az óra 7:37-et mutatott – Istenem, elkések! Nyolcra jön az új dalszerző! – pattant ki az ágyból és kiviharozva a szobából átrohant a sajátjába.
- Elvigyünk? – kérdezte nevetve Bill, mire a távolból egy „Azt igazán megköszönném” volt a válasz.

- Mondtuk, hogy nem késel el, Tom nagyon jól vezet – mondta Bill a folyosón ácsorogva.
- Igen, igazatok volt. Köszönöm – mosolygott az ikrekre a lány.
- De ez azért durva. Olyan korán vagyunk, hogy még Michael sincs benn? – folytatta az énekes.
- Gondolom ti nem nyolcra jártok be.
- Nem hát! Általában tíz körül érünk be, nem? - nézett Bill testvérére megerősítésre várva.
- Inkább dél körül... – mosolygott Tom is.
- Áh, erről jut eszembe – csapta össze tenyereit az énekes – Ebédelünk együtt?
- Azt ne mond, hogy éhes vagy – nevetett Sarah – Most reggeliztél.
- Nem látszik rajta, de szó nélkül egy ökröt is bevágna – mondta Tom megveregetve öccse vállát.
- Szerencsés vagy, tényleg nem látszik rajtad, hogy sokat eszel – nevetett Sarah, miközben Bill lapos hasát kezdte gyengéden ütögetni.
- Nem mintha rajtad is meglátszódna bármi... – mondta Tom miközben végignézett a lányon.
- Ugyan... – jött zavarba a bóktól Sarah, mikor egy hang zavarta meg őket.
- Sarah? – nézett a lány kíváncsian a hang irányába. A folyosó végén egy tetovált karú, a húszas évei közepén járó fiú nézte őket gitárral a kezében. Sarah pár pillanatig figyelte az illetőt, majd kezét a szája elé kapva elmosolyodott.
- Victor?! – nevetett és megindult a fiú felé – Te jó ég! Hogy kerülsz ide?
- Tudtam, hogy te vagy az! Ilyen hajkoronája nem lehet másnak! – válaszolta boldogan Victor és Ő is

megindult a lánnyal szembe.
- Hogy kerülsz ide? - ismételte a kérdést jókedvűen Sarah és szorosan megölelték egymást a fiúval - Nem Londonban élsz?
- Hát ez meg ki? – kérdezte halkan a háttérből Bill.
- Nem tudom – nézte a párost lekezelően Tom.
- Fél éve költöztem haza – mondta Victor és elengedték egymást – Nagyon jó téged újra látni! Semmit nem változtál az évek alatt. Na jó, szebb lettél – mosolyodott el a tetovált fiú és újra magához szorította a lányt.
- Mikor is találkoztunk utoljára? Öt-hat éve? – kérdezte Sarah levegő után kapkodva a szoros ölelésében.
- Igen, valahogy úgy. Hallottam, hogy férjhez mentél! Gratulálok! – rázott kezet a lánnyal – Mázlista a fazon! Na, és vannak már gyerekek? – locsogott tovább Victor, mikor Tom Sarah mellé lépett.
- Helló, Tom Kaulitz vagyok, gondolom, ismersz – hámozta le a tetovált fiú kezét Sarah kezéről és megrázta.
- Áh igen! – viszonozta Tom kézszorítását Victor – Örülök, hogy megismerhetlek. Sarah gyerekkori barátja vagyok, Victor.
- Gyerekkori barát mi? – dörmögte a rasztás és elengedte a kezét.
- Sarah, ebédelsz velem? – fordult vissza a lányhoz Victor.
- Ami azt illeti, már megígértem Toméknak, hogy velük ebédelek.
- Gyere velünk te is – szólt közbe Tom, mivel kiérdemelte Sarah értetlen tekintetét.
- Igazán! Ez cool! – mondta jókedvűen a fiú.
- Jobb, ha szem előtt tartalak... – suttogta Tom és hátat fordítva otthagyta a társaságot.

(„Tudod, az úriember az a vadállat, aki valameddig bír várni” Ezt a sort az egyik kedvenc magyar írómtól, Vavyan Fable-től idéztem. :) )